Virág

Aprócska kertemben termett egy rózsa,
Gyengécske, de kibimbózott egyetlenegy szóra.
Ott nőtt ő, hol tudtam, soha nem terem majd semmi,
Mikor megláttam, mindent odaadtam volna neki.
De a picike rózsa megerősödött, tüskéket növesztett,
Hagyta, hadd szeressem, mikor már minden elveszett,
Nőtt mellé egy kóró, száraz, élettelen,
Jobb volt vele neki, mint énmellettem,
És mikor rájött, mi nem rejlik abban a virágban,
Ismét felém fordította szépségét kínjában,
S bár a tüskéi szúrtak már, elviseltem érte,
Így éltünk mi halálunkig, ő szomorúan, én remélve.

Gyűlölöm

Hiába próbáltam

teljes erőfeszítéssel

kivetni testemből a lelkemet,

egy csigaház sem

marad meg az állat nélkül, de

valójában mindegy, egyremegy -

próbáltam hát megszeretni,

úgy, akárcsak egy anya szereti

a részévé vált, kincset érő gyermekét;

csúfot űzött belőlem,

cserben hagyott, kivetett magából,

nem kérek hát többé senkitől engedélyt.

Este megint lehunyom

fáradt szememet és átgondolom,

miképp tudnék megoldást találni minderre:

hogy ismét arra jussak,

nem leszek soha gyógyult már

s rágondolok; azt szeretném, ha itt lenne.

Aztán csak fekszem

minden gondolat nélkül, mint

egy csigaház, mely semmi már s magányos,

a kérdéssel, mely néha

még mindig felsejlik bennem:

ez minden, ami engem meghatároz?